Konyv: Goebbels titkarnoje voltam


PRICE: FREE

INFORMÁCIÓ

NYELV: MAGYAR
ISBN: 395995318
FORMÁTUM: PDF EPUB MOBI TXT
FÁJL MÉRET: 9,12

MAGYARÁZAT:

A mindennapi adminisztrációs feladatok ellátása mellett a német katonák halálozási statisztikáinak meghamisítása volt a munkája. A bukás után sem tanúsított megbánást, elhárította a személyes felelősségét a halálgépezetben elfoglalt szerepét illetően. Csak élete legvégén volt hajlandó interjút adni, melyben többször hangsúlyozta, hogy ő is úgy élt, ahogy a legtöbb német: nem tudott semmiről, mert nem akart tudni arról, ami nem rá tartozott.

Ezért is lett az életéből készült dokumentumfilm címe Egy német sors. De vajon milyen tanulságokkal szolgálhat ma egy, a tetteiért felelősséget nem vállaló német gépírónő életrajza? A náci propagandaminiszter, Joseph Goebbels titkárnője több mint százévesen őszintén nyilatkozott mindarról, amit Hitler közvetlen környezetében átélt. Kikötötte, hogy az interjú egy része csak halála után jelenhet meg, például arról a kényszerabortuszról, mellyel elvették a zsidó szerelmétől fogant gyermekét.

Fordította: Győri László. Goebbels titkárnője voltam. Thore D. Brunhilde Pomsel. Utolsó darab! Európa Könyvkiadó, Győri László. Raktári kód:. Eredeti megnevezés:. Méret [mm]:. Tömeg [g]:. Új hozzászólás. Még nem szavaztak. Értékelés írása. Értékelés elmentése. Még nincs értékelés. A szerző további művei.

Történelmet író betegségek. Ronald D. Nehéz csontok. Marcel Beyer. A nemzetiszocialista rezsim és a zsidóság megsemmisítése Európában. Hans Mommsen. Az erőszak terei. Jörg Baberowski. Lutz Seiler. TOP Életrajz. Pablo Escobar drogháború. Shaun Attwood. LSD gyerekeknek. A harcos. Csernus Imre. Úton önmagamhoz. Irvin D. Sisi udvarában.

Marie Louise von Wallersee-Larisch. Ez még érdekelhet. Jimmy Burns. Mikszáth Kálmánné visszaemlékezései. Mikszáth Kálmánné. Amerikai lázadó. Marc Eliot. Bűnben születtem. Trevor Noah. Szabadságra ítélve.

Kis János. Aerosmith - A bostoni rosszfiúk részletes, illusztrált története. Richard Bienstock. Általános Szerződési Feltételek. Készítette: Overflow.

Kikötötte, hogy az interjú egy része csak halála után jelenhet meg, például arról a kényszerabortuszról, mellyel elvették a zsidó szerelmétől fogant gyermekét. A mindennapi adminisztrációs feladatok ellátása mellett a német katonák halálozási statisztikáinak meghamisítása volt a munkája. A bukás után sem tanúsított megbánást, elhárította a személyes felelősségét a halálgépezetben elfoglalt szerepét illetően.

Csak élete legvégén volt hajlandó interjút adni, melyben többször hangsúlyozta, hogy ő is úgy élt, ahogy a legtöbb német: nem tudott semmiről, mert nem akart tudni arról, ami nem rá tartozott. Ezért is lett az életéből készült dokumentumfilm címe Egy német sors. De vajon milyen… tovább. De vajon milyen tanulságokkal szolgálhat ma egy, a tetteiért felelősséget nem vállaló német gépírónő életrajza? Merthogy én nem nagyon hiszem el ezt a fenenagy apolitikusságot, ezt a szellemi vakságot — vagy legalábbis úgy gondolom, nem is annyira a butaság, hanem inkább az érdektelenség felségterületén bóklászott Pomsel annak idején.

A jó Brunhilde tehát hálatelt szívvel elfogadott minden jót, amit a hatalom adott neki, és ezért cserébe hajlandó volt szemet hunyni, amikor mással rosszat tett. Azt gondolom, ez egy döntés volt részéről, még akkor is, ha következetesen úgy próbálja beállítani, mint tehetetlen sodródást az események tengerében.

Mégpedig olyan döntés, ami egyenes úton vezetett a szovjet hadifogolytáborba, bármennyire is tagadja ezt Pomsel, és bármennyire próbál úgy viselkedni, mintha érdemtelenül rámért csapás lenne. Egyszerűen nem érzékelem, hogy bármilyen módon megvizsgálná a saját cselekedeteiből származó felelősséget — ha volt is ilyen, gondolja, azt a fogolytáborral szépen le is vezekelte, úgyhogy spongyát rá.

Az önreflexió mélységének hiánya az, ami miatt Pomselt nem tudom sajnálni, becsülni pedig aztán végképp nem. Azzal együtt, hogy amit tesz, végtelenül emberi. Mert hát ugye ez megy ma is mindenhol. Hogy a politikát valami érdektelen, sőt, piszkos dolognak tekintjük, amiről nem illő beszélni, mi több, a róla való beszédet tiltani is lehet. Nehogy valakinek sérüljön a kis komfortérzete.

Kipukkadjon a kis buborékja, amit fáradságos munkával maga köré fújt. Én készséggel elismerem, a politika rút dolog — de nem beszélni róla pont ennek a rút dolognak a malmára hajtja a vizet. Hisz amíg mi szemérmesen félrefordítjuk fejünket, ő egyre közelebb settenkedik, bejön a kultúrába, a tudományba, az oktatásba, az egészségügybe, a pénztárcánkba — és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már kultúráról, tudományról, oktatásról, egészségügyről és a pénzünkről sem illik, sem lehet beszélni, mert — minő borzalom!

Meg aztán ami körülöttünk történik, az nem velünk történik, hanem valaki mással, az meg mit érdekel. Maradt volna csendben, húzta volna meg magát okosan — úgy, mint mi. Aztán egyszer csak minket is elér majd — ahogy Pomselt is, aki megdöbbenve vette tudomásul, hogy a bombák rá is hullanak, és a szovjetek őt is fogolytáborba viszik —, de akkor már késő. El lett szalasztva a pillanat, mikor még számított a szavunk.

Nem védtünk meg másokat, és így nem maradt senki, aki minket megvédene. Ami amúgy érdekes módon az a dolog is, ami a kereszténységet működteti, logikus lenne tehát a következtetés, hogy ezt a kereszténydemokráciát viszont akkor a négyzetre emelt szolidaritás működteti. De lópikulát. Magam legalábbis alig hiszem, hogy ha másból, mint az általa legépelt tengernyi szövegből nem kapott világos képet arról, mi is történik éppen körülötte.

Ehhez olyan mértékű ostobaság birtokosa kellett volna legyen, amit én már csak udvariasságból sem feltételeznék. Mintha ez valamiképpen csökkentené bűneik súlyát. Szerintem viszont csak kiemeli a dolog embertelenségét — hogy még gyűlölni sem gyűlöltek, mégis hajlandóak voltak elpusztítani őket.

Mikor ez a könyv berobbant,nem akartam elolvasni. De karácsonyi ajándéknak szántam valakinek, így mégis belekezdtem, és engem lepett meg a legjobban, hogy már az előszó is iszonyúan tetszett, mert ott volt benne minden tanulság, ami ennek a szinte élvezhetetlen könyvnek a kiadását indokolttá teszi.

Zajlik a történelem, mindenhol borzalmak, és Brunhilde Pomsel természetesen az egészből nem érzékel semmit. Tulajdonképpen ebből áll a könyv. Engem ez borzasztóan felpaprikázott. Lehetséges ez? Igaz lehet? Mi is így megyünk el a dolgok mellett…? Hátborzongató, hogy minden nap zajlik a történelem, de észre sem vesszük, csak nagy egységekben lesz áttekinthető az egész, így rengeteg minden álcázódhat és torkollhat borzalomba, amire visszatekintve mondhatjuk: miért nem csinált senki semmit?

Hogy hagyhatták, hogy így legyen? Vajon mik azok, amiket épp most nézünk végig, vagy miről fordítjuk el a tekintetünket…? Brunhilde Pomsel legalább olyan messze van a jó mesélőtől, mint a melegszívű kedves teremtéstől, nyilván a személye, a hihetetlenül izgalmas cím miatt vesszük le a polcról a könyvét. Aztán, hogy egy éves nő hogyan és miket mesél, azt már fenntartással kell kezelni.

És ott van a megtévesztő cím: Brunhilde Pomsel nem Goebbels titkárnője volt, Brunhilde Pomsel egy volt a Propaganda Minisztérium számtalan titkárnője közül, akikre Goebbels egyszer ráköszönt a folyosón, egyszer meg rászóltak a főnök úrra, hogy legyen jófej a dolgozókkal, és Brunhilde századmagával együtt vacsorázhatott az öreg harcossal.

Ez egy rosszul elmesélt, de nagyon fontos történet. Mindenkinek érdemes tenni vele egy próbát, és a szinte élvezhetetlen szövegből kihámozni a tanulságokat. Olvasmányos, gyorsan lehet vele haladni, maga a beszámoló viszont alig oldal. Ha emlékeim nem csalnak, sok újat nem kapunk a témából. Egy kicsit többet vártam elsőre ettől a könyvtől, de érezhetően Brünhilda nem akart mindenről fecsegni. Úgy tűnik, a témában már tényleg mindenki hozzátette a mondandóját.

Viszont ez a könyv a dokumentumfilmen alapul, kicsit jobban is kidolgozhatták volna pontosabban a szerző, ha már könyves alakban is kiadták emlékeitbár így is vannak benne jegyzetek. Viszont a mű végén az ún. Nem kicsit egysíkúan értékelte a mai világot és izzadságszagúra sikeredtek a párhuzamok is, mindent a as évekhez viszonyított. Valószínű, hogy ez a könyv is ezért jelent meg, hogy lehessen ilyen zárósorokat írni. Hú erről a könyvről nehéz nyilatkozni. Ez vagy tetszik valakinek vagy nem. A kettő közötti átmenet nem nagyon létezik, mert egy olyan témát dolgoz fel, amiről mindenkinek megvan a maga véleménye.

De mi itt ülve, ítéletet mondhatunk-e valaki fölött, aki háborúk idején élt? Nem gondolnánk. Az idei év legjobb könyve. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nagy lesz a párhuzam az akkori és a mostani történések között. Ajánlom mindenkinek. Egy hétvége alatt el lehet olvasni. Az iskolákban a töriórákon ilyen könyveket kellene elővenni, és diskurzust kezdeményezni az akkori és a mostani történésekről.

Jó lenne, ha tanulnánk az elődeink hibáiból és ne mindig csak a szélsőséges és egyszerű megoldásokat keresnénk. Gyorsan olvasható könyv volt, melyből igazán sok plusz információt nem tudhatott meg az ember. Az igaz, hogy betekintést nyújtott a Propagandaminisztérium életébe, szerkezetébe, de hű de nagy kulisszatitkok a könyv lapjain nem kerülnek napvilágra.

Brunhilde Pomsel egyike volt Goebbels számos titkárnőjének, akivel az akkor fiatal hölgy nem is igazán volt személyes kapcsolatban. Kapunk egy kis betekintést a nagy világválság utáni Németország életébe, társadalmi berendezkedésébe, de ez sem részletes. Mondjuk annyira nem is kell annak lennie.

Pomsel saját bevallása szerint nem tehetett mást, ott dolgozott a Rádiónál, majd a Promiban. Nem tudott semmiről, ami a zsidókkal történt. Miért is kételkedjünk ezekben? Nem is értem, akkor minek kell felkérni valakit, hogy mondja el történetét, ha előre tudjuk, hogy úgyis megcáfoljuk? Ezt főleg azért kérdezem, mert az utószó írója közel 80 oldalon csak ömleng össze-vissza, hogy Pomsel kijelentéseit fenntartásokkal kell kezelni stb.

Nekem is vannak német rokonaim, sőt felmenőim mind azok, dédapáim és rokonaim szolgáltak a háborúban, és egyikük sem tudott arról, mi folyik a lágerekben. Na és ha már rátértem az utószóra: hosszú, ismétlődésekbe fúló és túlnyomórészt felesleges. Kell utószó, nem is kérdés, de ez kicsit sok volt. Nem szeretem Trumpot és Erdogánt sem, de e tekintetben is kicsit sok volt ez nekem. Abban sem látok semmi kivetnivalót, ha egy állam meg szeretné tartani identitását, de ez is csak az én véleményem.

Ez az utószó szerintem csak bűntudatot akar ébreszteni a németekben, még ennyi év elteltével is, és elég szomorú, hogy ezt a mostani német generációval is megteszik, illetve a mostani generációra is kiterjesztik. A könyv érdekes volt, de úgy érzem, túl könnyen mondanak ítéletet majd a későbbiekben is Pomsel felett, holott még csak egy kicsit sem tudjuk beleképzelni magunkat az ő fejébe, hogy mi miért és hogyan történt, és távolról sem tudjuk beleképzelni magunkat az akkori Németország mindennapjaiba.

Mert olyan könnyen és természetesnek tűnően jelentjük ki, hogy bezzeg mi otthagytuk volna azt a munkát és inkább éhezünk, vagy a halált választjuk. De nem, nem tettük volna meg, vagy legalábbis csak nagyon kevesen, mert szinte mindenki ragaszkodik az életéhez és a családja, szerettei életéhez. Észak-Koreában is ez a helyzet, de az megint egy másik kávéház….

Egyet tudok érteni némely más értékelővel, nem volt egy nagy szám ez a könyv. Kezdjük ott, hogy az egész csupán egy pár évvel korábbi dokumentumfilm átirata, ezért az egész stílus nagyon egyszerűnek hat, rövid tőmondatok, csomó önismétlés.

Mindezzel nem is lenne akkora probléma, ha legalább érdekes dolgokról lenne szó, de ezt sajnos nem állíthatom. Alig tudunk meg valamit arról, amiért úgymond kezünkbe vettük ezt a könyvet: nevezetesen, hogy a cím kissé túloz. Brunhilde egy volt Goebbels több 5? Így aztán nem csoda, hogy szinte semmi igazán érdekeset nem tudunk meg.

Maga Brunhilde élete meg nem volt túl izgalmas, hogy kitöltsön egy egész könyvet, így nem csoda, hogy a oldalból kapunk oldalnyi népnevelést, szépen elosztva a könyv előszavába és az epilógusba, amiben a kb 50 éves újságíró társszerző szépen megideologizálja, mit miért csinált Pomsel kisasszony mert hát korából fakadóan ugye az újságíró is ott és akkor élt, mint ő, előtt smh. Ezt a részt már csak átfutottam, mert nevetségesnek tartom ezt a sok belemagyarázást abba, amit nem élt át, nem volt ott stb.

De hát gondolom ezt muszáj volt beletenni, különben nem jelenhetett volna meg a könyv. Hála az égnek, hogy a többi, mostanában megjelent második világháborús emlékiratba Páncélosparancsnok, Hitler testőre voltam, Vérvörös hó, Leningrád kapujában nem került bele ilyen undorító propaganda, mert ez az. De végül is, ironikus módon tök jól sikerült — valószínűleg önkéntelenül — szemléltetni, hogy mi is volt a probléma ezzel az egész titkárnősködéssel akkoriban :D.

Érdekes élmény volt olvasni valaki életéről,aki két teljesen különböző korban is élt. Igaza lehet a néninek, hogy a mostani bátor emberek nagy valószínűséggel nem tettek volna, nem tudtak volna annyit tenni,mint akartak,kellett volna.