Konyv: Gepnarancs


PRICE: FREE

INFORMÁCIÓ

NYELV: MAGYAR
ISBN: 177024195
FORMÁTUM: PDF EPUB MOBI TXT
FÁJL MÉRET: 15,58

MAGYARÁZAT:

A Gépnarancs ben látott napvilágot, s azóta mit sem veszített aktualitásából. Nemcsak mert cselekménye a pontosan meg nem határozott jövőben játszódik, hanem mert Burgess írói képzelete és nyelvteremtő zsenialitása a napi politikánál is, a múló irodalmi divatoknál is időtállóbb. Ezt az antiutópista történetet egy tizenéves bandavezér, a jókedvvel kegyetlenkedő, ugyanakkor igen éles elméjű és a klasszikus zene iránt rajongó Alex mondja el, a maga egyéni, orosz eredetű szavakkal megtűzdelt szlengjén.

Eredeti megjelenés éve: Miután túltettem magam azon a kezdeti benyomáson, hogy vagy az agyammal van valami, vagy a magyar nyelvtudásommal, vagy simán csak hibás példányt sóztak rám a könyvtárban, apránként ha meg nem is barátkoztunk, de kibékültünk egymással. Merthogy a szabad akarat, az elvehető-e az embertől, és ember marad-e az ember akkor is, ha nem ura önmagának, és nem hozhat önállóan döntéseket, avagy géppé válik-e ettől?

Én azt mondom, nem az ördögtől való ez az átnevelés, aminek Alázatos Narrátorunk alávettetett. Inkább neveltessen át, mint hogy itt garázdálkodjon nekünk, a frászt hozva a szegény, törvénytisztelő állampolgárokra. Meg annál még cudarabbakat is. Az optimális persze az, ha az illető törvényt nem tisztelő elem önnönmagától tér jobb belátásra, és dönt úgy, hogy ezentúl a társadalom hasznos és becsületes tagja lesz. Hogy mi idézte elő A. Még mindig inkább legyen törvénytisztelő kényszer hatására, mint hogy saját szabad akaratából garázdálkodjon.

Meg valamelyest annak is, hogy nem ad választ a kérdésekre, amelyeket felvet, de még irányt se nagyon. Hanem a nyelvezete, az csodás! Mózsná ez a könyv kicsit már elavult. Vége van a szovjetszkoje birodalomnak. Ettől függetlenül vigyázó glázotok Mockba-ra vessétek! Gyévuski i málcsiki! Burgess kraszívüj történetet írt meg, bár kicsit grubij volt pár résznél. Túl sok russzkaja recs vala benne, így az értékelésem is élethű talán. Néha jókat lehetett szmehelni, máskor megdöbbentem.

Szerintem már kicsit idejét múlt knyiga, 4 zvezda a jutalom 4,1. Akit ez bánt, attól bicsibocsibocsánat! Ó testvéreim, csak tátottam a rótomat és meresztettem a glázomat. Ilyen horrorsó gavarittyolást nem tudom, még olvastam-e.

Alázatos Narrátorunk villámszkóró megvett kilóra. Bár az elején egy málenkissé nehéz volt, mert nem panyimáltam mindent, de vígyeltem, hogy nem is olyan nehéz ez, és a végén már a jegyzeteimben én is használni kezdtem ezeket a szlóvókat. De mivel kedves moly-drúgjaim közül nem mindenki olvasta ezt a horrorsó könyvet, inkább áttérek a finom sztárüj stílusra, hogy ne kelljen törniük a galavájukat azon, hogy mit gavarittyolok én itt összevissza.

Hogy az emberre, ki növekedni és édesedni képes, kinek végül dús leve kicsordul Isten szakállal övezett száján, hogy tehát az emberre oly törvényeket és feltételeket erőszakoljanak, melyek machanikus szerkezetté degradálják őt, ez ellen szállok toll-kardommal síkra…. A jóság belülről fakad …. A jóságot választjuk. Ha az embernek nincs meg a választási lehetősége, megszűnik ember lenni.

Mert mi az Úr akarata? A jóságra szavazna az Úr, vagy a jó választhatóságára? Nem jobb-e bizonyos értelemben az, aki a rosszat választja, mint az, akire rákényszerítik a jót? Minduntalan Dosztojevszkij jut eszembe erről a regényről. Kérdésfelvetése a szabad akaratról, bűnről és bűnhődésről, jóról és rosszról és így tovább. Alexet nem érzem eléggé tudatos lázadónak, ő nem cselekvő egyén, hanem beindított gépezet már a történet elején, nem meggyőző, amit a másik brancs választásáról és a nagy gépezetek elleni hadakozásról mond.

Elérik azt, hogy megalázkodva, szolgalekűvé válva, mindenkinek kiszolgáltatva igazi jó keresztény fiú legyen Alexből. Isten irgalmazzon nekünk. A gépnarancs a nagyok játéklabdájává lesz, ide-oda röpül anélkül, hogy bármit tehetne ellene. Később is, mikor már a mélyhipnopédia és egyéb eljárások eredményeként elméletileg vissza kellett volna térnie a régi Alexnek — elfogadja a régi-új perügy-belügyminiszter segítségét, a jó állást… És lassan megbékél a világgal.

Nincs itt már raszkolnyikovi bűnhődés és megtérés. Csak valami furcsa unalom van, beleszürkülés a hétköznapokba, Ludwig van magát a mindenki romantikus Lied je váltja fel. Túl durva ez az egész ahhoz, hogy egyszerű kamaszkori lázadásnak és a felnőtté válás beletörődő megnyugvásának olvassuk a történetet, pontosan ezért döbbentett meg a fiatalság — kondicionáltság, géplét párhuzam a végén.

A felnőttnek van választási lehetősége, tudatosan választja azt, amire másokat erőszakkal kényszerítenek? A hatalom, a szabályok elleni lázadás egyféle reflex volna, amit elnövünk, vagy választott út, amelyről végül akarva-akaratlan letérünk, és elismerjük a választás lehetetlenségét, miközben úgy érezzük, hogy a jót választottuk? Mi legyen? Kedvenc könyv lenne, ha tudnám a befejezésre a választ. Komoly társadalomkritikus éle ellenére úgy érzem, ez a regény a sokszor funkció nélkülinek tűnő nyelvbűvészkedés miatt mára inkább a posztmodern irodalom kedvelőinek desszertje lett — pedig pusztán kérdésfelvetései, sőt, világképe is megdöbbentően sok vitát tudna generálni, és akkor még elő sem szedtük, hogy itt találkozhatunk a világirodalom talán legkönnyebben megszerethető — látszólag — pszichopata szörnyetegével.

Essünk túl a nyilvánvalón hamar: az orosz szavak használatával létrehozott regénybeli szleng szerintem pont annyira hatásos, amennyire kellemetlen is. Más kérdés, hogy aki véletlenül ismeri a testrészek orosz neveit, illetve olyan alapvető kifejezéseket, mint mondjuk az élet, a tej, vagy a tea, az elég hamar, szinte néhány oldal után fel tudja venni Burgess ritmusát, és kimondottan élvezetesnek fogja találni a szöveg lendületét és sodrását — azt hiszem, kicsit ez is segít abban, hogy minél jobban azonosuljunk egy erre amúgy alkalmatlan főhőssel.

Mert egyébként Alex, és ezt nagy fegyverténynek tartom, valamilyen formában bizarrul a szívünkhöz nő. Nem tudom, milyen pszichológiai mechanizmus dolgozik bennünk akkor, amikor megannyi általa elkövetett rémtettet pusztán az előadásmód miatt nem találunk annyira megrázónak legalábbis amíg benne vagyunk a regényben és az ő szemén keresztül szívjuk magunkba a történetetmint a rajta végrehajtott kínzásokat.

Mindenesetre Alex jó esetben az olvasó hőse lesz, ami remekül megalapoz a történet által felvetett erkölcsi konfliktusoknak. Ez látszólag persze jó dolog, azonban maga az ember nem javul meg, pusztán elveszíti emberi mivoltának egy kulcsfontosságú sarokkövét: a döntés lehetőségét — ahogyan ezt Burgess is hangsúlyozza többször, talán kicsit szájbarágósan. Alex a kéthetes terápia végén gyakorlatilag kutyaként, eltanult reflexek fogságában kerül ki az utcára — bűnös vágyai és hajlamai megmaradnak, de fizikálisan képtelen ezek elkövetésére, tehát szó sincs erkölcsi változásról.

A finoman erre épülő egyéb gondolatok még hajmeresztőbbek: az Alexnek is otthont adó már-már rendőrállam éles hasonlóságot mutat néhány kortárs kelet-európai államrendszerrel. A hatalom látszólag demokratikus, de végtelenül demagóg és embertelen, a bűnözés mértéke és léte kizárólag politikai célok vetületében fontos, és a börtönök már várják a hamarosan tömegével érkező politikai foglyokat. Nem mintha ez az ellenzék jobb színben lenne feltüntetve, és az elharapózott, alapvető ellentétekre épülő társadalmat látva fiatalok kontra idősek szöget is üt az olvasó fejében: vajon Alex valóban pszichopata, vagy csak korának tipikus gyermeke, tévútra ment, de attól még bizonyos tekintetben átlagos figurája?

Én most hajlok ez utóbbi elképzelésre, főleg azért, mert a bűvös, bizonyos kiadásokból törölt Az itteni sugalmazás az, hogy Alex pusztán kora angry young men típusú nyughatatlan lázadója, aki egy alapvetően is erőszakos és rideg, heves külsőségek uralta világban próbál érvényesülni a tinédzserek ködös, öntörvényű és törekvő logikáját követve.

Furcsa, de valamiért reménykeltő és nagyon optimista végkifejlet, hogy a szerző bizalmat szavaz az emberi elmét leginkább befolyásoló külső tényezőnek: az idő múlásának, a felnőtté válásnak. Tetszett a regény, végeredményben szerettem a nyelvezetét, nagyon tetszett a szenvedélyessége, és főleg szerettem az író benne felvillantott humanizmusát. Hogy messzire ne menjek, szerintem ilyen érzéseket — nyilván teljesen akaratlanul — még a mi Molyunk is ki tud váltani az emberből….

Michel Houellebecq tükre után Burgess tükre, amit a társadalom egy csoportja elé tart, s mi beláthatunk a sötét mélybe. Közel 60 éves a mű, de azóta is tovább romlott a társadalom állapota. A mű erőszakos —önéletrajzi ihletésű elem alapján is — jelenetekkel van tele, kellőképp pornográf, de nagyon tetszett a sajátos, kevert nyelv, amellyel a csoport elkülöníti magát. Burgess ilyen időtávból is máig ható kultuszművet alkotott. Harasó, vagy horrorsó — Le a kalappal!

Összességében végül mégsem utáltam, mint a szart, de nem is lett a kedvenc könyvem, az is biztos. Sajnos az sem segített sokat, hogy a főszereplő csávó akkor sem lett volna szimpatikusabb, ha végig csak rózsákat nevel és almát szed, mivel idegbajt kapok, ha valaki ennyit beszél levegővétel nélkül. Legszívesebben beragasztottam volna a száját, hogy csituljon egy pillanatra, de a fikciónak sajnos csak úgy lehet betömni a száját, ha becsukjuk a könyvet, bár szerintem ez még akkor is folytatta.

De legyen ez az én bajom, hogy nem tudom órákig hallgatni valakinek a bazseválásat, egyelőre nem tudok helyette jobbat mondani : meg látom, hogy sokaknak pont ez tetszett. Miután az utálatos első részen túljutottam duzzogva például azt is utáltam, hogy haladván fontolva a szövegben az önbíráskodás egyre elfogadhatóbb megoldásnak kezdett tűnni, itt meg kellett állnom azért és tisztázni ezt az ügyet indulatoktól mentesen magammal, hogy álljon meg a menet, ne menjen már el az eszem!

Bár van még rajta gondolkodnivaló bőven, az üzenetet is köszönöm, megkaptam, azt hiszem. A brutális bevezetést nem tudom feledni, ezért egyelőre a regény zárásával nem vagyok megbékülve hát majd kinövi a gyerek-- fiatalság bolondság, mi? Szóval én néha untam a rizsát, avval együtt, hogy tisztában vagyok vele, hogy szerves része az egésznek, emiatt -1 csilivili.

És egy valamit jobb, ha tisztázunk: testvéred ám neked a tatai hóhér. Nem igazán tudtam megszeretni. Sem a főszereplőt, sem a történetet. A nyelvezetet meg aztán végképp nem. Elég sok oldalon rágtam keresztül magam, mire ráéreztem a szlengre, amit az író használ, elég nehezen értettem meg, talán ez az egyik legfőbb oka annak, hogy nem igazán szerettem. Alapvetően érdekes az elgondolás, talán tényleg tudtam volna élvezni, ha nem azon töröm folyamatosan a fejemet, hogy mi mit is jelent pontosan.

Újabb ok, hogy megtanuljak oroszul. Vígyeltem a horrorsó filmet is, de panyimáltam a könyvet is, és most gavarittyolok róla egy málenkissé, csak ne szmeháljatok! Eltartott kb 40 oldalig, míg hozzászoktam a nyelvezethez és megértettem a jelentéseket, mi mire vonatkozik, utána már élvezetes volt az olvasás is. A könyvet állítólag az ihlette, hogy Burgess feleségét, a világháborúban, a londoni villanyoltás alatt, dezertáló amerikai katonák megtámadták és kirabolták.

Kubrick készítette filmet gyakran vádolják azzal, hogy a célja az erőszak bemutatása volt. De a film nyelvezete nem tehet róla, hogy megmutatja, amit a könyvben is leírtak, és ha pofon kell vágni a nézőt, akkor Kubrick mindig is tudta mit kell belevenni a kivágásba.

Alex egy értelmes kamasz. Tele unalommal és a fiatal csikók zabolátlan vérével, egy teljesen leszabályozott társadalomban. Kitörés csak az erőszakon keresztül, erőszak alkalmazásával lehetséges. Kábítószer, pia, verekedések, lopások és gyilkosság. Javítóból, a börtönbe egyenes út vezet.

Az elburjánzó erőszak ellen a párt igyekszik fellépni, mechanikus emberi hústömeget darálni a megátalkodott, irányíthatatlan, haszontalan bűnözőkből. Az eljárás sikeres, a szabad választás megszűnik. Az akarat kitagadva a létezésből. Milyen élet az amelyikben nincs meg a választás lehetősége?

Nemcsak mert cselekménye a pontosan meg nem határozott jövőben játszódik, hanem mert Burgess írói képzelete és nyelvteremtő zsenialitása a napi politikánál is, a múló irodalmi divatoknál is időtállóbb. Ezt az antiutópista történetet egy tizenéves bandavezér, a jókedvvel kegyetlenkedő, ugyanakkor igen éles elméjű és a klasszikus zene iránt rajongó Alex mondja el, a maga egyéni, orosz eredetű szavakkal megtűzdelt szlengjén.

Nem és igen. Igen és nem. Nem, ha megkönnyebbülten nyugtázhatjuk, hogy az a totalitárius diktatúra, amely az ben megjelenik, a regény megírása óta nem valósult meg a valóságos történelemben, és a kommentár fogalmazása közben nincs jele - kopogjuk le, persze -hogy a közeljövőben bármelyik nagyhatalom megvalósítani kívánná.

Igen, ha a tegnapi történelem némely államalakzatára gondolunk. Hogy jelen idejű államképződményeket a diplomáciai illem okából ne említsünk. Röviden elmerengve ennyit mondhatunk ma az történetfilozófiai érvényességéről. És a regény? Ünnepelték és kiátkozták a hidegháború hosszú évei során. A sorompótól balra ezért, a sorompótól jobbra azért.

Jelképpé és jelszóvá lett. Sorompó arra kell, hogy két oldalán ugyanazt a szöveget kétféleképpen lehessen érteni és értelmezni. Regény azonban nem arra való, hogy jelkép és jelszó legyen. Regény arra való, hogy olvassák, hogy szabadon olvasható legyen. Miért ne lehetne?

A szegény sorból származó Gatsby beleszeret egy gazdag lányba, Daisybe; a háború elsodorja őket egymástól, s míg a fiatalember a tengerentúlon harcol, a lány férjhez megy egy faragatlan, ámde dúsgazdag emberhez, Tom Buchananhez. Kurt Vonnegut, Jr. Az volt vele a célja, hogy - miként hajdan a rabszolgatartók tették a rabszolgákkal - felszabadítsa kitalált szereplõit.

A Bajnokok reggelije világszerte sokmillió olvasót nevettetett meg és gondolkodtatott el, mert bizony nagyon különös könyv. Sok-sok könyv született arról, hogy a Bajnokok reggelije mennyire nagyon különös könyv. Az írói tehetséggel megáldott kislány a nap folyamán más rejtélyes események szemtanúja is lesz, és gyermeki, de nem éppen ártatlan képzelete kiszínezi a valóságot, szörnyű titkokat sejt a két kamasz évődése mögött.

Egy avatatlan kézbe került szerelmi vallomás, egy balul sikerült családi estély, és a túlfűtött gyermek döntő lépésre szánja el magát, ami tragédiába torkollik, és aminek jóvátételéhez talán egy élet is kevés. A Vágy és vezeklés ragyogóan és lebilincselőn ábrázolja a gyermekkor végét, azt a pillanatot, amikor első komoly döntésünk súlya ránk nehezedik. Vajon hazudhatunk-e magunknak egy életen át?

Az évtizedeket átívelő regény a háború sújtotta Anglia harctereitől, napjainkig kíséri végig egy beteljesületlen szerelem történetét, míg a középpontban a szégyen és a megbocsátás, a jóvátétel és a nehéz feloldozás mélységes - és mélységesen megindító - vizsgálata áll. A Booker-díjas Ian McEwan művei több mint negyven nyelven jelennek meg. Érzéki nyelvezetét, filmszerű látásmódját és hihetetlen emberismeretét világszerte méltatják.

Kritikusai szerint a brit irodalom ezzel a regénnyel lépett be a XXI. A regényből sikeres film is készült Stanley Kubrick rendezésében, Jack Nicholsonnal a főszerepben. Első regénye, a Száll a kakukk fészkére ben jelent meg, s magyarul is nagy sikert aratott. Merész, egycélú lendület, izgalmas cselekménybonyolítás, kitűnően megszerkesztett jelképrendszer, bizarr és mégis hiteles emberábrázolás jellemzi a művet.

A színhely: elmegyógyintézet. A szereplők: ápoltak és ápolók. A téma: talpra tudnak-e még állni a szánalmas emberroncsok. A regény azt sugallja, hogy a reménytelen kiszolgáltatottságban is lázadni kell az embertelenség ellen, mert az áldozat - fájdalmas bár - nem céltalan: talán van még visszatérés az elveszett emberséghez. Egyesek szerint közéjük tartoznak a szülei is bogaras.

Tizenhat évesen elhatározza, hogy nemcsak hindu akar lenni születésénél fogva azhanem keresztény és moszlim is. És keresztül is viszi az akaratát: nemcsak hogy megkeresztelkedik, de beszerez egy imaszőnyeget is. Hősünknek már a neve is furcsa: keresztnevét - Piscine Molitor - egy párizsi uszodáról kapta. Az is furcsa, hogy egy állatkertben lakik Pondicherry városában, amelynek apja a tulajdonosa és vezetője.

És éppen itt kezdődnek a bajok: az állatkert nem jövedelmező - a család úgy dönt, hogy eladja az állományt, s átköltöznek Kanadába. Az Észak-Amerikába szánt példányok egy része velük utazik a Cimcum nevű teherhajón. A hajó egy éjszaka valahol a Csendes-óceán kellős közepén elsüllyed. Az egyetlen túlélő Pi Patel - valamint egy mentőcsónak-rakományra való állat: egy zebra, egy orangután, egy hiéna - és egy bengáli tigris! Kezdetét veszi a jámbor, vallásos és vegetáriánus Pi több mint kétszáz napos hányódása a végtelen vizeken.

Vajon mennyi és miféle leleményességre van szükség ahhoz, hogy egy kamasz gyerek meg egy két és fél mázsás tigris kialakítson valamiféle békés egymás mellett élést? S ha ez sikerül is, honnan és hogyan szereznek ételt-italt ilyen hosszú időn át? Egyáltalán: mivel telhet ilyen hosszú idő a végtelen, de korántsem kihalt tengeren?

Milyen kalandok, milyen élmények várnak rájuk? Meg lehet-e úszni ép ésszel az ilyesmit? A Spanyolországban született, Kanadában élő Yann Martel egy csapásra világhírű lett ezzel a lebilincselően izgalmas és fájdalmasan szép könyvvel, amellyel elnyerte a Booker-díjat is. A regény-Bulgakov számos hánytatott sorsú írásához hasonlóan- csak jóval az író halála után, ban jelenhetett meg, s azóta világszerte töretlen a népszerűsége.

A Mester és Margarita a világirodalom egyik alapműve, amelyben Bulgakov a szatíra, a groteszk és a fantasztikum eszközeivel részint szuggesztív képet fest a húszas-harmincas évek Oroszországáról, részint minden korra érvényes módon mutatja be a történelmi és személyes kínok, kötöttségek közt vergődő, hívő és hitetlen, nagyot akaró és tétován botladozó ember örök dilemmáit.

Felejthetetlenek a regény figurái: Woland, aki egyszerre Sátán és a felsőbb igazságszolgáltatás képviselője; a Mester, aki a hatalmi gépezettel szemben álló Művész örök jelképévé vált, s aki regényen belüli regényben sajátos módon meséli el Jézus történetét; maga Jézus Jesuaaki Bulgakov értelmezésében úgy elevenedik meg előttünk, mint nagyon kevés Jézus-regényben: Isten fia ő, de egyúttal modern, töprengő értelmiségi; a szörnyű fejfájással küzdő Pilátus, aki hiába látja a valódi értékeket, nem tud túllépni gyávaságán; a gyönyörűséges Margarita, aki maga az örök nőiesség Ki bánja, ha közben a Szabadság és Egyenlőség hiú eszméi s megannyi más kacat — művészet, hit, az önmagáért való tudás — mind oda került, ahová való: a történelem szemétdombjára!

Mert aki mást, úgymond, többet akar — Istent, költészetet, jóságot, szabadságot, olykor a magány csendjét vagy épp a bűn katarzisát —, az nem akar mást, mind a boldogtalanságot. Az efféle Vadembernek a Világellenőrök jóindulatú bölcsességgel kormányzott világállamában nincs helye. Jobban teszi hát, ha a földgolyó egy távoli zugába húzódva a sötét múlt kínjaival sanyargatja magát: ínséggel, betegséggel, hideggel, forrósággal, gyötrő szenvedéssel és gyilkos szenvedéllyel.

Netán egy Shakespeare nevű, rég halott rajongó összegyűjtött műveinek forgatásával. Vagy Huxley olvasásával — mondjuk egy Szép új világ című könyvvel. Heller tétele, hogy a háború a legnagyobb őrültség, amit az ember valaha kitalált. S ezen az abszurd helyzeten -a háborún - belül minden abszurd, ami csak történik. Sorra feltárulnak a hadat viselő amerikai társadalom ellentmondásai, amelyek közül a leglényegesebb, hogy Yossariannak és társainak, a Pianosa szigetén állomásozó bombázóegység pilótáinak igazi ellensége nem más, mint a saját parancsnokuk, aki a háborút remek alkalomnak tartja a saját karrierje előmozdítására.

Yossarian keresztüllát a parancsnokok számításain, és elhatározza, hogy ezentúl csak egy dologra fog ügyelni: a saját testi épségére. Közben persze állandóan összeütközésbe kerül a felsőbbséggel, és folyton beleesik a es csapdájába A es csapdája abszurd, vad, őrült szatíra, amelynek olvasása közben az ember hahotázik és káromkodik. Ez a történet emellett egy könyvről is szól, melynek címe: Galaxis Útikalauz stopposoknak.

Ez nem földi könyv, sosem adták ki a Földön, és a szörnyű katasztrófát megelőzően egyetlen földlakó se látta vagy hallott róla. A könyv mindazonáltal szerfelett figyelemreméltó. Valószínűleg ez a legfigyelemreméltóbb könyv, ami csak napvilágot látott a Kisgöncöl óriási kiadóhivatalainak gondozásában - bár a földlakók ezekről se hallottak.

Ez a könyv nem csupán hallatlanul figyelemreméltó, hanem elképesztően sikeres is. A Galaxis Külső Peremének néhány liberálisabb civilizációja számára a Galaxis Útikalauz már kiszorította a hatalmas Encyclopaedia Galacticát, s egyedül tölti be az összes tudás és bölcsesség tárházának szerepét, mert noha sok benne a hézag, és tele van kétes, de legalábbis üvöltően pontatlan adattal, két fontos vonatkozásban felülmúlja kevésbé szárnyaló elődjét. Egyrészt némileg olcsóbb. Kiadók, amelyek már szerződést kötöttek a mű megjelentetésére, és előlegképpen súlyos összegeket fizettek a ki Ellisnek, sorra visszakoztak, és elálltak a publikálástól.

Ez a könyv nemegyszer átlépi az elviselhetőség küszöbét. Amit írója a perverzió és az erőszak tombolásáról elgondol és leír, az kívül esik a normális ember felfogóképességének és erkölcsi érzékének határain. Amit azonban ezzel közöl, az értelmezhető és megítélhető: megrendít, felkavar, s könyörtelenül szembesít egy olyan világgal, amelyre - ha mégoly kelletlenül is - ráismerünk. A regény főalakja Pat Bateman, huszonhat éves yuppie a Wall Streetről; intelligens, jóképű, elegáns és gazdag fiatalember.

Lételeme a csillogó felszín: a legdivatosabb és legdrágább holmikban jár, a legfelkapottabb éttermekben vacsorázik barátaival és soros barátnőivel, ízlése ételben-italban főúri, fényűző lakása tömve a csúcstechnológiát képviselő szórakoztató-elektronikai szerkentyűkkel, véleménye a zenétől a politikáig mindenről naprakész.

De Bateman valójában értéket, mértéket nem ismerő pszichopata szörnyeteg, aki a belsejében tátongó űrtől szexorgiákkal, egyre rafináltabb kéjgyilkosságokkal, sőt kannibalizmussal igyekszik menekülni - mindhiába. A nyolcvanas évek második fele óta nemzedékének legjelentősebb írójaként számon tartott Bret Easton Ellis könyvének lapjain az amerikai álom helyébe lidérces rémálom lép: az Amerikai Psycho egy irányt vesztett, erőszakban tobzódó, anyagiasságba fulladó kultúra egyöntetűen sötét, kiutat nem mutató, döbbenetes erejű látomása.

Sorsszerű viszonyok, cinikus érzelmek és látnoki szerelmek motívumaiból hat történet rajzolódik ki, melyek mindegyike túlmutat önmagán — egy leírhatatlan harmónia felé. Ez az átkozottul tökéletes összhang szólal meg a Felhőatlasz olvasóiban. David Mitchell bravúros felépítésű, virtuóz nyelvezetű művében az összefonódó életek minden időbeli és térbeli határt átlépve hatnak egymásra.

A lelkek korokon és kontinenseken át vándorolnak, akár az égbolton átvonuló felhők. De ki irányítja sorsunkat: mi magunk vagy valamilyen külső erő? Képesek vagyunk-e tanulni a múltból, az előző életekből, vagy az emberiség újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat? A regényből a Mátrix-trilógia és A parfüm rendezői forgattak vibrálóan szellemes filmet. Velem legalábbis ez történt. Amikor összeházasodtak, Clare huszonkettő, és Henry még mindig harminc.

Henry idő-eltolódási rendellenességgel született. Genetikai órája a legváratlanabb pillanatokban visszaáll, és még abban a másodpercben eltűnik. Ilyenkor elmúlt és eljövendő élete érzelmi csomópontjain találja magát, meztelenül, védtelenül.

Sohasem tudja, mikor történik meg újra, sohasem tudja, hol köt ki legközelebb. Az időutazó felesége a világirodalom egyik legkülönösebb szerelmi története. Clare és Henry felváltva meséli el történetüket. Rajongva szeretik egymást, megpróbálnak normális családi életet élni: biztos állás, barátok, gyerekek. Mindezt olyasmi fenyegeti, amit sem megakadályozni, sem irányítani nem képesek, történetük ettől olyan megrendítő és felejthetetlen.